Tényleg annyival jobbak a mechanikus billentyűzetek?

Mielőtt beleugranánk a mechanikus billentyűzetek elemzésébe, érdemes tisztázni, hogy pontosan mi a különbség a dohányfüsttől megbarnult, 1995-ben vásárolt billentyűzetünk és a Razer legújabb terméke között. A hagyományos billentyűzetek úgynevezett membrános kialakítással dolgoznak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden billentyű alatt található egy kis gumi sapka. Ha lenyomunk egy gombot, ez összenyomódik, a billentyű pedig találkozik a nyomtatott áramkörrel, így jön létre egy leütés. Ezeknek tehát alapvetően két állapota van, vagy le vannak nyomva, vagy nem.

Bár ma már analóg billentyűzetek is léteznek (ahol a lenyomás pontos mértékét is mérni tudjuk, mint mondjuk egy pedál esetén), a legtöbb mechanikus billentyűzet még nem ezt a technológiát használja. A leütés azonban ettől függetlenül sem a billentyű teljes lenyomásakor, hanem valahol félúton kerül regisztrálásra. Ha kiszámoljuk, hogy heti átlag 50-60 órát töltünk a billentyűzet előtt, és minden lenyomáshoz csak fele annyi erőt kell kifejtenünk, akkor elég egyértelmű, hogy ezek a perifériák kevésbé fárasztóak, jóval könnyebb rajtuk gépelni. A taktilis visszajelzésnek köszönhetően pontosan tudjuk, mikor regisztrálódott egy leütés, így villámgyorsan gépelhetünk be akár hosszabb szövegeket is.
Minden billentyűben egy külön kis kapcsoló van, amelyekből számos típus létezik, így mindenki talál majd olyat, ami kielégíti az igényeit. A Razer és a Logitech saját szabványt használnak, de ezek is nagyban hasonlítanak a világszerte leginkább elterjedt Cherry MX kapcsolókhoz, amelyek típusát általában színekkel jelöljük. A legikonikusabb a kék kapcsoló, ami egy nagyon hangos kattanással jelzi, hogy megtörtént a leütés, emellett pedig taktilis visszajelzést is ad. A piros kapcsolóknál nincs ilyen taktilis visszajelzés, a barnákból pedig nem ezt, hanem a hangos kattanást hagyták el. Ha valaki villámgyorsan szeret gépelni, annak érdemes könnyen lenyomható kapcsolót választania, így elég épp csak rátennie az ujját egy-egy billentyűre, ha viszont valaki fél az elütésektől, az választhat erősebb nyomást igénylő megoldást is. A lényeg, hogy bármilyen márkájú billentyűzetet választunk is a jövőben, a szabványos kapcsolók miatt az érzés végig ugyanolyan marad.

A technológia azt is lehetővé teszi, hogy egyszerre több, akár 30 billentyű lenyomását is érzékelje a rendszer, így biztosan nem fogunk amiatt mérgelődni, hogy valamelyik billentyűnk nem került lenyomásra. Emellett míg a membrános billentyűket általában 10 millió leütésre hitelesítik a gyártók, a mechanikus kapcsolók simán kibírnak akár 50 millió leütést is. Mivel ezek a billentyűzetek általában a gamerek igényeinek megfelelően készülnek, számos egyéb extrát is tartalmaznak, mint az (akár billentyűnként külön-külön is állítható) RGB háttérvilágítás, extra USB csatlakozók, jack kimenetek, médiagombok vagy épp a makrózható billentyűk. Természetesen vannak olyan gyártók (mint például a Daskeyboard), akik nem csak csicsás darabokkal, hanem letisztult, minden fölösleges sallangot nélkülöző dizájnokkal is foglalkoznak.

Az egyedi kapcsolók kialakítása miatt ezek a billentyűzetek általában valamivel magasabbak membrános társaiknál, ultravékony kiszerelésben (például összehajtható formában) pedig egyáltalán nem kaphatók. Emellett érdemes azt is figyelembe venni, hogy bár a felhasználók közül nagyon sokan szeretik a leütött billentyűk kattanó hangját, mások számára nagyon zavaró lehet a folyamatos kattogás, így ha például streamelünk (vagy csak beszélgetünk a többiekkel játék közben), akkor a leütött billentyűk behallatszanak a mikrofonba, illetve az irodában sem feltétlen leszünk mi a kedvencek, ha egész nap csörgés-zörgés hallatszik az asztalunk felől (mondjuk legalább tudják a többiek, hogy ég a kezünk alatt a munka). Ilyen esetekben érdemes csendesebb kapcsolóval, például Cherry MX Brownnal szerelt billentyűzetet választani.